Chapter 3.

Egy hónappal a vizsgálat után, Rose visszament az onkológushoz, ahogy az kérte.

Amint meglátta a rendelő ajtaját, a gyomra elkezdett fájni. Csak most jött rá, mennyire fél megtudni a CT eredményét. Hogy mennyire nem akarja doktor véleményét.

 - Légyszi, megvársz itt kint? - Fordult Rev-hez. Az ő arcán a saját érzelmeit látta viszont: félelmet, kíváncsiságot, kelletlenséget, bizonytalanságot.

- Hát persze - bólintott a fiú, majd mikor látta, hogy a lány tétovázik, ahelyett hogy belépne, kicsit halkabban hozzátette: - Ne aggódj, akármi is  lesz, minden rendben lesz majd.

 - Úgy legyen - erőltetett mosolyt az arcára, majd belépett a rendelőbe.
Amint belépett a fertőtlenítőtől bűzlő helyiségbe, már alig tudott megállni a lábán, annyira remegett a térde.

A szokásos bevezető körök lefutása után, az orvos előszedte a felvételeket, majd feltette a sablonos "Van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem?" kérdést.

 - Tökmindegy, csak ne húzza már az idegeimet. - Felelte Rose a kelleténél mogorvábban.

 - Nem akarom húzni az idegeit, sajnálom, ha így érzi... - Kezdte az orvos, de mikor látta, hogy a betege a plafonra emeli a tekintetét, a lényegre tért: - A rossz hír az, hogy a korábbi csomók helyén újak lettek. A jó pedig, hogy nem áttétes, vagyis egy sebészeti úton való eltávolítás után el is felejtheti ezt. - magyarázta.
A lány mellkasában a félelem hideg érzése kezdett terjedni. Fogalma sem volt arról, az orvos mit láthat az arcán, de nem is érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy ez lehet a vég kezdete? Két évvel ezelőtt az mondták neki, hogy meggyógyult. És most kiderült, hogy mégsem. Ha ugyanazt akarta elérni, mehetett volna a korábbi orvoshoz is. Azt hitte, majd más segít neki, de tévedett...

 - Ja. Korábban is ezt mondták, aztán nem lett igazuk - felelte végül. Az orvos megrázta a fejét:

 - Le tudja küzdeni, higgye el. Megteszünk minden tűlünk telhetőt, ha úgy jónak érzi  fogadkozott. Rose-nak ez sem volt elég. Nem hitt már ebben az orvoslásnak nevezett szemfényvesztésben. Egy nagy hazugság az egész, és erre csak most jött rá.

 - Jó lesz az. Tökéletes . felelte, és a lehető legtöbb utálatot sűrítette ebbe a pár szóba. A férfi, minha észre sem vette volna, kinyomtatta a szokásos papírokat, a kezébe nyomta, majd a lány, majdnem futva, maga mögött hagyta a rendelőt.

Amint kiért az ajtón, megállt egy pillanatra. Hogy fogja ezt elmondani a barátainak? Tisztában volt vele, hogy betegre aggódnák magukat, ahogy korábban is tették És a szülei? Nekik már nem kell elmondania, és észre se fogják venni. Sosem kérdezik meg, mi a baja, észre sem veszik, hogy nincs jól. Ha pedig magától elkezdi mondani, hogy mivel van gondja, vagy meg sem hallgatják, észre sem veszik hogy ott van, vagy el akarják zavarni orvoshoz. Mindkettőt utálta. Mintha nem is érdekelné őket, mi van vele...

 - Na, mi volt? - Kérdezte Rev. Rose összerezzent, észre sem vette, hogy mellette áll. Lehajtotta a fejét.

Elgondolkodott, elmondja neki, amit az orvos mondott? Vagy azzal csak növelné az aggodalmát? Azt tudta, hogy feltétlenül megbízhat benne. Ehhez kétség sem fért. ahogy ahhoz sem, hogy nem tudnak egymás előtt titkolózni.

Érezte, hogy valaki a füle mögé tűri a haját. Ahogy oldalra pillantott, meglátta Rev kék szemeit, melyekben, most az egyszer, nem tudott olvasni.

 - Minden rendben? - Kérdezte halk hangon. Mintha csak ők ketten lettek volna ott, és nem figyelné őket vagy egy tucat ember.

 - Majd mesélek. Induljunk - Lódult meg az ajtó felé. A fiú nem értette a hirtelen váltást, de követte Rose-t.

A lány úgy döntött, egyedül Rev-nek mondja el, mit mondott neki az orvos, majd, mint korábban már annyiszor, most is titoktartásra kéri.

Mert, köztük sosem volt titok, és azt akarta, hogy ez örökre így maradjon. Csak rajta múlik, hogy ez így marad-e, vagy sem.

Nagy levegőt vett, és belevágott.