2014. október 16., csütörtök

Chapter 5.

Rose mérgesen lökte be otthona bejárati ajtaját. 

Elege volt mindenből, legfőképp önmagából. Utálta, hogy ennyire nem tud mit csinálni, hogy betegnek kell lennie, hogy azt se tudja, mi a helyes döntés. Lényegében fogalma sem volt arról, mi a helyes. Most pedig úgy érezte, azt se tudja, kicsoda ő, és mit akar. Abban viszont biztos volt, hogy ő egy olyan ember, akit csak korlátoz a teste. Ha egészséges lenne, sokkal több dologra lenne képes.

Eddig egy tökéletesen felépített kártyavárban élt: a szüleitől megkapott mindent, amit csak megkívánt, vannak barátai akikre számíthat, a tanulással sem volt gondja, és megtalálta ami szórakoztatta, kikapcsolta. Boldogabb élete talán nem is lehetett volna. Örökösnek tűnt minden. Az élete is. Eszébe sem jutott, hogy ez a jólét valaha is megváltozhat. Pedig, ha a rák így nem hagyja, akkor....
De ezt a gondolatot azonnal el is hessegette.

 - Hol voltál? - Kérdezte az anyja. Rose összerezzent, észre sem vette, hogy ott van. Furcsállta, hogy az anyja épp ezt kérdezte. Mintha nem tudta volna, hogy a barátain kívül nincs más, akihez mehetne... Ahogy az is szokatlan volt, hogy az anyja kérdez tőle valamit.

 - Mattéknál voltunk, hol máshol lettünk volna?

 - Mindig ott vagy, de minek? Rossz útra visznek, nem látod?! Nézz magadra! - Emelte fel a nő a hangját. A lány kezdett igazán feldühödni:

 - Mi a bajod most? Irigyled, hogy vannak barátaim?! Ők legalább tudják, mi történik velem! Te tudod, hogy most mi nyomaszt leginkább?! Nem hinném!

 - Elfogyott a körömlakkod, vagy elszakadt a gitárodon egy húr?! - Kérdezett vissza a nő gúnyosan. Rose tudta, miért beszél vele így: z anyja mindig is úgy gondolta, azoknak, akik még nem dolgoznak, semmi problémájuk nincs.

 - Majdnem eltaláltad. De csak majdnem...

 - Elfogyott a pia?

 - Az időm fog elfogyni! - Mondta a lány kétségbeesetten.
Olyan régóta vágyott már arra, hogy az anyja, ha csak egy kis időre is, de kíváncsi legyen rá! És, persze, mindig a megértést kereste. Mint mindenki más ezen a világon... De már arra is rájött, ezt is csak magától kaphatja meg. Mert soha, senki nem fogja pont ugyanazt, és pont ugyanúgy megélni, mint ő.

 - Sok a dolgozatod? - Kérdezte a nő, mire a lánya rámeredt. Elfogyott az ereje, nem volt már kedve vitatkozni. Úgyis az lesz, amit mások akarnak...
Az anya rájött, mire célzott a lány, és végül csak annyit bírt kinyögni:

 - Ó, én nem tudtam...

 - Nem tudtad, mert sosem kérdezted meg, mi történt, miért változtam meg! Azt se tudtad, hogy másik orvoshoz megyek, mert nem akartam hogy újra hitegessenek, és végül mégis ugyanazt kaptam! - Felelte Rose indulatosan. Érezte, hogy az anyja döbbenten bámulja kék szemét, majd sápadt arcán végigcsorduló forró könnycseppet.

Nem bírta tovább ezt a helyzetet, így anyját kikerülvén, felrohant a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, és hallotta, hogy kattan a zár. Kissé megnyugodott, mert tudta, az anyja most nem fogja zavarni, ahogy más sem. Szerencséjük, mert nem lett volna kedves velük, bárki legyen is az.

Fogalma sem volt arról, mi lesz ezután vele. Hogy hogy fog az anyja szemébe nézni azután, hogy az imént így beszélt vele. Azt se tudta, mi változott meg, mi törött el benne. Az embert általában a fizikai dolgok érdekelték - hisz ez van az ösztöneikben -, vagyis az, hogy jóllakottan, kipihenten, melegben legyen; illetve mostanság már jólétben, gazdagságban is - és csak ezek után foglalkoztak a tudással, és az eszmékkel.  Mintha ez már rá nem lenne igaz. Mintha ő valamiféle kívülálló lenne, hisz már nem esem éhséget, sem szomjúságot, és a fáradtsága is inkább lelki eredetű volt, mert már szinte semmihez sem volt kedve. Bár még valamennyire reménykedett, szóval, nem volt még minden veszve...

Leült az ágya szélére, és utat engedett szomorúságának. Végre már a szemét sem szúrták az árulkodó, és felszabadító könnyek. Ahogy végigfolytak az arcán, mintha a lelkét mosnák ki, maguk után hagyva valami furcsa, üres, megtörhetetlenség-érzést.

Még nem könnyebbült meg teljesen, mikor érezte, hogy egy gyengéd kéz hátra tűri barna, hullámos haját. Összerezzent, és a szíve meglódult. Észre sem vette, hogy nincs negyedül. Ha tudta volna, hogy más is van a kissé zsúfolt szobában, biztosan nem sír úgy, mint egy óvodás, akinek elvették a kedvenc játékát...
Felnézett az előtte álló, magas alakra, a mosolygó Rev-re, és elkerekedett a szeme: nem értette, hol jött be, és miért mosolyog?