2014. augusztus 26., kedd

Chapter 2.

A rendelőintézet folyosóján sétálgatott. A barátja éppen vizsgálaton volt, ő pedig nem tudta, mihez kezdjen, mivel üsse el az idejét. Zavarta a félig meddig kiürült rendelőintézet, az erős fertőtlenítőszag, az a néhány ember aki megbámulta, és az is, hogy nem tudja, mikor lesz vége Rev vizsgálatainak.

Ahogy elhaladt a különféle rendelők ajtajai előtt, egyre lassabban sétált. Úgy tervezte, mire körbe ér, már mehetnek is, de ehhez még kellett egy kis idő.

 - Jó napot. Ide jött? - Zökkentette ki egy unott női hang. Csak most vette észre, hogy a csuklóját szorongatva áll egy háziorvos nyitott ajtaja előtt.

 - Nem, csak... - Kezdett volna magyarázkodni, de a doktornő nem hagyott neki elég időt arra hogy elmondja, amit akar.

 - Mi történt a csuklójával? Jöjjön, hadd nézzem meg! - Húzta be a rendelőjébe a lányt a karjánál fogva. Rose kedvtelenül ment utána.

Az orvos elkérte a nevét, a születési idejét és helyét, és elolvasta a monitoron megjelenő adatokat.
A lány pontosan tudta, milyen információkat lát, és azt is tudta, miféle következtetéseket von le azokból. Máris megbánta, hogy nem hagyta faképnél a doktornőt addig amíg megtehette.

 - Úgy látom, pár évvel ezelőtt már volt gondja a kezével - szólalt meg néhány percnyi hallgatás után.

 - Igen, kiszedtek néhány csomót, ennyi volt - vágta rá Rose kissé mérgesen. Mit számít, mi volt több, mint két évvel ezelőtt? Nem, hogy a mostani problémával foglalkozna. Ő is ugyanolyan csaló, mint az összes többi, gondolta csalódottan.

 - Tudom, azt is ide írták - feléje fordult, és elkezdte nyomogatni azalkarjátm, miközben a reakcióját figyelte. hogy a csuklója felé haladt, egyre érzékenyebb lett a keze, és a csuklójánál már nem bírta tovább, hangosan felszisszent.

 - Legyen szíves, minél előbb menjen el egy onkológushoz - ment vissza az asztalához, és egy kis papírdarabra felfirkált egy nevet, amit Rose kezébe nyomott: - Őt keresse majd, a környéken lévő legjobb szakember. Ha valaki, akkor ő biztosan tud segíteni magának - tette hozzá egy biztatónak szánt mosollyal. A lányt kirázta a hideg: ha egy orvos mosolyog, akkor már távolról sem valami fényes a helyzet.

Ahogy maga mögött hagyta a kis szobát, elgondolkodott, így vajon hogyan fog gitározni? És ha már nem tud megfogni néhány dolgot, hogy mondja majd el a barátainak? Mit fog kezdeni az aggodalmukkal? Le tudja majd valaha küzdeni ezt a valamit? És mi lesz akkor, ha nem?! Miért vele történik ez? Mi rosszat tett, hogy ezt kapja?! Hogyan fordíthatná vissza a dolgokat? Ezek után, lehet még valaha átlagos ember? Nem tudta, csak reménykedett, hogy végül minden a lehető legjobb lesz, vagy legalábbis annak tűnik majd.

Lassan sétált el az ajtók mellett, és az apró táblákon lévő neveket egytől egyig elolvasta.

Már majdnem felhagyott a kereséssel, mikor megtalálta, kit keresett. Reménykedni kezdett: végre valamit tehet ez ellen. Talán ez az ember tud neki segíteni...

 - Mit csinálsz? - Kérdezte egy ismerős hang. Rev volt az.

 - Semmit. Mi lett az eredmény? - Kérdezte aggódva.

 - Semmi sem változott az utolsó vizsgálat óta, vagyis semmi okod nincs arra, hogy betegre aggód magad - jegyezte meg egy gonosz vigyorral, majd tekintete a lány bal kezére siklott, amiben a papírdarabot szorongatta. - Mi az? Szerelmes levél? Kitől kaptad? - és kikapta Rose kezéből a fecnit, elolvasta a csúnya kézírást. - Mit akarsz te ettől? Ugye csak úgy találtad? - Kezdett azonnal aggódni.
A lány hirtelen azt se tudta, mit mondjon, így csak nézett maga elé.

2014. augusztus 10., vasárnap

Chapter 1.

Mire az énekes házához ért, már nem is volt olyan rossz a kedve. Főleg, mikor meglátta a barátait, akik a garázsajtó előtt várták. Amint meglátta komoly arcukat - ami rájuk egyáltalán nem volt jellemző - , sejtette, itt valami készülőben van. A srácok megint készülnek valami meglepetéssel a számára, ami nem valami megnyugttaó dolog volt, főleg a múltkori gitáros - mézes dolog után.

Letette a gitárját, meg az erősítőjét.

 - Szaisztok. Min töritek a fejeteket? - Kérdezte mindenféle kerítkezés nélkül. A négy fiú értetlenül nézett rá.
 - Üdvözöljük köreinkben, kisasszony - mondta Zacky tiszteletteljesen, mire Rose a szemét forgatta. Úgy tűnik, megint fogadtak valamiben. Más esetben nem beszélnének így.

 - Szeva, Rose! Gyere csak! Mi a pálya? - Jött közelebb Brian, arcán a szokásos, huncut mosollyal. A többiek tettetett megrökönyödéssel néztek rá. Elbukta a fogadást, ez bizos.

 - Na de uram! Hogy merészel így beszélni a hölggyel?! - Kérdezte Rev, majd megölelték egymást Rose-zal. Olyanok voltak, mint a testvérek, és a lánynak minden nap eszébe jutott, egy csoda, ha van valakinek ilyen testvére....

Perceknek tűnő órákkal később Shadows felvetette, játszaniuk kéne egy kicsit. Beálltak hát a helyükre, és kezdetét vette az örömzenélés.

Rose félve vette kezébe a pengetőt. Nem szerette, ha mások észre vették, hogy valami nincs rendben.

Alig játszottak pár percet, mikor a lány keze őrülten fájni kezdett. Pengetett tovább, de a hangok egyre rosszabbak lettek, a ritmusról nem is beszélve....

Végül a pengető kiesett a kezéből, ő pedig dühösen odébb lökte a lábával. Nemaz apró tárgyra volt mérges, hanemm agára, pontosabban a kezére.

 - Minden rendben? - Kérdezte Rev aggódva.

 - Nem - vágta rá, de aztán kijavította magát: - Vagyis igen. Csak egy kicsit sokat gitároztam - füllentette, é az arcára mosolyt varázsolt. Ebben profi volt: a legtöbb emberrel el tudta hitetni, hogy minden jó, még akkor is, ha nem így érezte. De erre szükség is volt. Bár a barátai nem így tennének, de a legtöbb ember ha látja rajta a gyengeséget, ott hagyja. Csak ezért játszotta meg időnként magát, mert csak így tudta maga mellett tartani az emberek nagy részét.

Azt is tudta, hogy Rev átlát az álcán. De ez most nem foglalkoztatta. Ebben apillanatban az volt számára a legfontosabb, hogy a barátaival van.

Ahogy az estéből éjjel lett, úgy a kellemes baráti találkozó is inkább nevetésbe, és nevettetésbe torkollott. Rev és Brian minden őrültséget kipróbáltak, ami csak az eszükbe jutott. Szerencsére, elég jó fantáziával rendelkeztek.

Végül, éjél körül, már mindannyian elfáradtak. Lassan összeszedték magukat, és hazafelé indultak.

Ahogy szokták, Rev hazáig kísérte Rose-t.

Amikor megálltak az ajtajuk előtt, a fiú felvetette:
 - Eljössz velem holnap az orvoshoz?

 - Hát persze. Ugye, nincs semmi baj? - aggodalmaskodott a lány.

 - Nincs. Csak a szokásos vizsgálat, hogy megtudjam, mi történik odabent.

 - Értem. Remélem, minden jó...

 - Az lesz, ha bemész, mielőtt anyud beavatkozik. Már az ablakban van - Jelentette Rev.  Gyorsan megölelték egymást, majd mindkettejük hazafelé vette az irányt.

2014. augusztus 2., szombat

Prologue

Az ágyán heverészett. Fogalma sem volt arról, mihez kezdjen magával. Semmire sem gondolt, csak bámulta a plafont, és hallgatta a zajokat: ahogy az anyja tesz-vesz a konyhában, (Talán segíthetne neki.... De nem, nem akar most beszélgetni,k még az anyjával sem.), ahogy az utcán sétál pár fiatal, nevetgélnek. Egy autó ment el az utcán - ritka pillanat Huntington Beach ezen eldugott zugában - az ablakáról visszaverődő napfény egy négyszöget rajzolt a narancsárga plafonra. A fénynyaláb végigvonult a plafonon, majd a poszterekre vetült, mielőtt eltűnt. Rose a posztereket bámulta, amikből nem volt ott kevés: A fellelhető összes Iron Maiden, Nirvana, és Metallica ott volt a falán. Meg persze még pár banda, első sorban Guns N' Roses és Mötley Crüe, de azokból n em volt sok. És alattuk, néhány rajz. Nem a saját, hanem egy barátja, Zacky rajzai. A srác valami elképesztően jól rajzolt, néhány rajzát nézve azon tűnődött, hogy lehet, hogy ő nem tud ilyen gyönyörűségeket alkotni?! De sosem jött rá.

A szeme lejjebb vándorolt, a rendetlen íróasztalra, és a mellé támasztott fekete Warbeast gitárra.
Ahogy megpillantotta a hangszert, tudta, mit akar, mi a jó neki: zenélnie kell. Most azonnal. Hogy nem gondolt eddig erre?! Hirtelen felugrott az ágyról - kicsit meg is szédült - , és a hangszerhez lépett. A nyakába akasztott a gitárt, és megfogta  a pengetőt, miközben, mint mindig, most is a négy, vastag húrban gyönyörködött.

Ahogy a hűvös műanyagdarabot az ujjai közé szorította, hogy pengetni tudjon, észrevette, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben, gondolta, mikor a kezébe ol erős fájdalom hasított, hogy a pengető kiesett a kezéből.

Odalent megszólalt a telefon. Fülsiketítő csörgése csak tovább húzta az idegeit. Nem akarta hallani ezt a szörnyen éles hangot, főleg nem most, mikor nem tudta, mi lehet a baj a kezével? Felvette a pengetőt, de az ismét kiesett a kezéből. Néhány próbálkozás után, feladta a küzdelmet.

  - Rose, téged keresnek! - Hallotta az anyja sürgető hangját. Morogva átment a nappaliba, és anyja a kezébe nyomta a kagylót, majd visszament a konyhába. Rose még látta a szeme sarkából, ahogy az anyja rosszallóan néz a fekete, koponyás pólójára meg a farmerére, amiből egy borotvapenge segítségével rövidnadrágot készített. Hát igen, ez van, ha az anya azt hiszi, ég mindig úgy kéne öltöznöm, ahogy ő szeretné, gondolta a lány egy, kissé kárörvendő vigyorral az arcán.

 - Szia - szólt bele a telefonba. Sejtette, hogy vagy Shadows, vagy Rev az.

 - Szia, Rosie! Ma délután átjössz Shadowsékhoz, ugye? Tudom, hogy már indulsz is, hogy kisminkeld magad - hadarta a telefonba Rev. Rose a szemét forgatta:

 - Na persze. Mármint persze, hogy nem megyek. De nem sminkelem magam - mondta sértődött hangon. A sminket nem szerette, és Jimmy ezért előszeretettel piszkálta.

 - Rendben, de akkor nem beszélek veled. - Válaszolta a srác, mire Rose elnevette magát:

 - Micsoda megkönnyebbülés! Akkor Shadowsnál . mondta, és a választ meg sem várva, letette a telefont. Ezért szerette a barátait: Akármi volt, mindig sikerült kizökkenteni, megnevettetniük őt. Ez mindennél többet ért neki - még a zenénél is.