Díj! :)

Szisztok!
Megkapta a blog az első díját. Hatalmas köszönet érte L. Rose-nak! :)

10 dolog magamról:
- imádom a feketét, meg a sötét színeket.
- eredetileg bal kezes vagyok, de megtanultam jobb kézzel is írni.
- egész nap képes lennék zenét hallgatni.
- elkezdtem zongorán is és gitáron is tanulni, de végül mindegyikkel felhagytam.
- az írás mellett, imádok rajzolni, és sétálni. :)
- jelenleg Benina Bíborhajú sorozatának első részét ( A Boszorka fénye ) olvasom, illetve Slash könyvét.
- lassan négy éve hallgatom az Avenged Sevenfold-ot, egy kedves barátom küldte át az első zenét amit hallottam tőlük.
- nem szeretek sokáig emberek között, vagy idegen helyen lenni
- igencsak lusta teremtés vagyok. :P
- órákig tudok álmodozni a semmiről. :D



L. Rose kérdései:

1. Van olyan sport, amiért rajongasz?
   Különösebben nincs. Futni szeretek csak, de azért sem lennék képes rajongani.
2. Ha lehetőséged lenne rá, visszautaznál az időben bármilyen korba?
   Persze. A '80-as, '90-es évek Amerikájába, mondjuk Los Angelesbe, örömmel utaznék vissza. :)
3. Van bármilyen függőséged (például sorozat, zene, film, stb.)?
   Zene. Rengeteg zenét hallgatok. :)
4. Mi az a három kulcsszó, amivel le tudnád írni magad?
   Nyugodt, magának való, álmodozó
5. Általában érdekel más emberek rólad alkotott véleménye?
   Pár ember véleménye érdekel csak, a többieké teljesen hidegen hagy.
6. Van olyan hely, amit mindenképp meg szeretnél látogatni az életed során?
   Kalifornia, Los Angeles, és Finnország. 
7. Mi a legnagyobb álmod, amiről úgy gondolod, hogy be is teljesülhet?
   Tetoválások. Sok.
8. Városban vagy vidéken érzed jobban magad?
   Vidéki vagyok, és szeretek itt élni, de szerintem a várossal se lenne semmi bajom.
9. Van bármilyen fóbiád?
   A zsúfolt helyekre nem szeretek bemenni, mivel rosszul leszek a nagy tömegben. 
10. Van olyan személy, akinek szívesen a bőrébe bújnál egyetlen napra?
    Sokan lennének, de végül mégsem bújnék senki bőrébe, hisz nem véletlenül ezt a sorsot, ezt az életet kaptam. :)
     
    az én kérdéseim:

1, Miért kezdtél el blogot írni?
2, Mit teszel, ha már semmihez nincs ötleted?
3, Barátok: kevesebb de igazi, vagy sok, de ki tudja, milyenek?
4, Miket szeretsz olvasni?
5, Szeretsz ünnepelni?
6, Milyennek gondolod magad?
7, Ha ma mindent el kellene mondanod, hány embert keresnél fel, hogy beszél vele?
8, Miket szeretnél elérni az életedben?
9, Szerinted, a szép dolgok lehetnek durvák is?
10, Hiszel abban, hogy "új év, új én"?

Akiknek tovább szeretném adni:
Black Bird
Ann & Roxoko

Chapter 6.

 - Mit keresel itt? - Bukott ki belőle hirtelen, mire barátja olyan sértődött arckifejezést öltött fel, hogy Rose majdnem elhitte, megsértette a kérdésével.

 - Ez volt ám a kedves kérdés!Azt hittem, örülsz nekem, de ha nem... - Pillantott a nyitott ablakra, és a lány rájött, ott kíván távozni, ahol bejött: az ablakon. Más talán furcsállotta volna, hogy a fiú fára mászik, hogy aztán beugorjon az ablakon, nemhogy az ajtón jönne be...

 - Ne viccelj, persze, hogy örülök! De hogyhogy eljöttél? - Kérdezte, és úgy tett, mintha hátratűrné a haját, ezzel álcázta, hogy letörölte a könnyeit, és csak reménykedett abban, hogy nem maradt nyomuk.

 - Csak úgy, kedvem támadt... Meg azt is el szerettem volna mesélni, mit csinált Shadow.

 - Mit? - Kapta fel a fejét Rose, fogalma sem volt, mit tett legjobb barátnője, és csak reménykedni mert, hogy senkivel sem veszett össze. Nem, mintha olyan lenne, aki lépten-nyomon mindenkivel összevész, de a mit csinált szófordulat, ha Rev mondja, semmi jót nem jelent...

 - Nyugi, csak jól lehordott minket, amiért nem figyeltünk rád eléggé ahhoz, hogy észrevegyük, hogy valami bajod van. Persze leginkább Mattet szívatta, pontosabban elküldte a melegebbik éghajlatra. Azt a csendet hallottad volna, ami ott volt! Meg se mertünk szólalni vagy tíz percig, nehogy leharapja a fejünket - vigyorgott a fiú. A lány megpróbálta maga elé képzelni a helyzetet: ahogy Shadow elmagyarázza a többieknek, hogy hogyan kell odafigyelni egymásra... Szinte maga előtt látta a srácok lesütött szemeit, bűnbánó arcukat - főleg Mattarcát, ami ilyenkor szöges ellentétben van lehet termetével, lényegében igencsak furcsán festhetett a magas srác arcán a megbánás... Ahogy erre gondolt, minden gondja-baja ellenére, akaratlanul is elnevette magát.

Mikor már kicsit lenyugodott, Rev óvatosan felvetette:

 - Lassan elindulok vissza a srácokhoz... - kezdte, majd Rose-ra nézett. - Örülnék, ha velem jönnél. - Tette hozzá hadarva. A lánynak el sem kellett gondolkodnia azon, mit válaszoljon, hisz enélkül is tudta, nem tud a barátaira haragudni, és vágyik a társaságukra, így egyértelmű volt, hogy visszamegy.

Mivel kezdett jobb kedve lenni, úgy döntött, kicsit megvicceli a barátját. Úgy tett, mintha fontolgatná, mit feleljen. Magában elszámolt tízig, majd, erőltetett rosszkedvvel, így szólt:

 - Nem megyek vissza oda. Úgysem figyelnek rám, így, gondolom, nem hiányzom majd nekik. - És a fiút figyelte, aki elképedve nézett rá. Nem gondolta volna, hogy a barátnője így van ezzel. És, tágra nyílt kék szemeiből ítélve, meg is lepődött.

 - Rosie, ez nem így van! Shadow-val szinte már testvérek vagytok, ahogy velem is, mi pedig, mindig gondolunk rád, és biztosan nagyon rosszul esne, ha nem jönnél. Hiányoznál, ahogy a többieknek is. Lényegében együtt nőttünk fel, és ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Felejtsd el, hogy nem hiányoznál, mert ez egy rossz gondolat... - szónokolta Rev. Rose-ból kitört a nevetés. Persze, örült, hogy ezt hallotta, de azért nevetett, mert a fiú nem nagyon szokott így megvallani, bármit is.

 - Jól van, tudom! Csak jó volt hallani. Jövök, egy perc, és jövök - magyarázta, amin Rev jót nevetett. Csak később jött rá, hogy furcsán fogalmazott, ahogy szokott, mikor valaki kedvesen beszél hozzá, ami, valljuk be, nem fordul elő gyakran.

Gyorsan megmosta az arcát, ivott pár korty vizet, bekötötte a cipőfűzőjét, majd visszatért a szobájába.

A fiú rá akarta venni, hogy az ajtón keresztül távozzanak  házból, de Rose az ablak mellett döntött. Elsősorban, ki akarta ezt is próbálni, de az okok között az anyja is szerepelt - még nem akart, még nem tudott tőle bocsánatot kérni, és magyarázkodni sem akart.

Ahogy az ablakpárkányra lépett, és átugrott a fa vastag ágára, kissé megingott. Nem szokott ilyen magasan lenni...

Végül, amint átélte élete első ablakon keresztüli szökését, és túl volt egy jónéhány perces sétán Maték házáig, amint betoppant, Brian jött vele szemben:

 - Szia. Bocsi Matt kis kérdése miatt, és, hogy nem figyeltünk rád. Kérlek, ne haragudj nagyon - jött egyre közelebb. Eléggé whisky szagot árasztott, és a szemeiből is sütött, hogy minden, csak nem józan.

 - Szia. Nincsen semmi baj - mondta mosolyogva, és úgy is gondolta. Maga sem tudta, miért, de jó kedve volt. És nem is azt látta mindenben, ami rossz, hanem végre az egyszerű, ám szép dolgokat is, képes volt észrevenni. Imádta ezt a boldogságot, ezt a jó hozzáállást. Tu7dta, nem tart sokáig, de legalább kiélvezte minden percét. Az ilyen pillanatokért szeretett élni.

 - Tudtad, hogy a legjobb bocsánatkérés, egy puszi? - Kérdezte Brian. Rose tudta, hogy meg akarja puszilni, így nem húzódott el, mikor a fiú kezét a nyakára tette.Ahogy közelebb húzta magához, kicsit józanabbnak tűnt, és a lány észrevette a gonosz kis vigyort, és a csillogást a szemeiben, mielőtt Brian megcsókolta.

Rose eleinte tiltakozott volna a csók ellen, de azután rájött, részeg emberrel nem érdemes vitatkozni. Nem, mintha a barátja erőszakos lett volna, de ha valamit el akar érni, akkor azt el is éri, ha máshogy nem, könyörgéssel. Így Rose csak hagyta magát, míg Brian végig csókolta az ajkait, az állát, majd lassan tovább ment a nyakára.

 - Volt már, úgy istenigazából, kiszívva a nyakad? - szólalt meg Brian. Rose-nak kezdett elege lenni:

 - Lenyugodhatnál, most már. Megkaptad amit akartál, ennyi legyen elég - jelentette ki határozottan.

A fiú mintha meg sem hallotta volna, egyre durvábban csókolta a lányt, aki azt latolgatta, mekkora erőt kellene kifejtenie ahhoz, hogy el tudja lökni őt.

Mire választ talált volna a kérdésére, Brian heves csókja után, mintha milliónyi apró tűt szúrtak volna a nyaka oldalába. Először azt hitte, Brian miatt volt, de amikor a következő csók helyén mintha kést szúrtak volna belé, fájdalmában és félelmében, feljajdult.

Chapter 5.

Rose mérgesen lökte be otthona bejárati ajtaját. 

Elege volt mindenből, legfőképp önmagából. Utálta, hogy ennyire nem tud mit csinálni, hogy betegnek kell lennie, hogy azt se tudja, mi a helyes döntés. Lényegében fogalma sem volt arról, mi a helyes. Most pedig úgy érezte, azt se tudja, kicsoda ő, és mit akar. Abban viszont biztos volt, hogy ő egy olyan ember, akit csak korlátoz a teste. Ha egészséges lenne, sokkal több dologra lenne képes.

Eddig egy tökéletesen felépített kártyavárban élt: a szüleitől megkapott mindent, amit csak megkívánt, vannak barátai akikre számíthat, a tanulással sem volt gondja, és megtalálta ami szórakoztatta, kikapcsolta. Boldogabb élete talán nem is lehetett volna. Örökösnek tűnt minden. Az élete is. Eszébe sem jutott, hogy ez a jólét valaha is megváltozhat. Pedig, ha a rák így nem hagyja, akkor....

De ezt a gondolatot azonnal el is hessegette.

 - Hol voltál? - Kérdezte az anyja. Rose összerezzent, észre sem vette, hogy ott van. Furcsállta, hogy az anyja épp ezt kérdezte. Mintha nem tudta volna, hogy a barátain kívül nincs más, akihez mehetne... Ahogy az is szokatlan volt, hogy az anyja kérdez tőle valamit.

 - Mattéknál voltunk, hol máshol lettünk volna?

 - Mindig ott vagy, de minek? Rossz útra visznek, nem látod?! Nézz magadra! - Emelte fel a nő a hangját. A lány kezdett igazán feldühödni:

 - Mi a bajod most? Irigyled, hogy vannak barátaim?! Ők legalább tudják, mi történik velem! Te tudod, hogy most mi nyomaszt leginkább?! Nem hinném!

 - Elfogyott a körömlakkod, vagy elszakadt a gitárodon egy húr?! - Kérdezett vissza a nő gúnyosan. Rose tudta, miért beszél vele így: z anyja mindig is úgy gondolta, azoknak, akik még nem dolgoznak, semmi problémájuk nincs.

 - Majdnem eltaláltad. De csak majdnem...

 - Elfogyott a pia?

 - Az időm fog elfogyni! - Mondta a lány kétségbeesetten.

Olyan régóta vágyott már arra, hogy az anyja, ha csak egy kis időre is, de kíváncsi legyen rá! És, persze, mindig a megértést kereste. Mint mindenki más ezen a világon... De már arra is rájött, ezt is csak magától kaphatja meg. Mert soha, senki nem fogja pont ugyanazt, és pont ugyanúgy megélni, mint ő.

 - Sok a dolgozatod? - Kérdezte a nő, mire a lánya rámeredt. Elfogyott az ereje, nem volt már kedve vitatkozni. Úgyis az lesz, amit mások akarnak...

Az anya rájött, mire célzott a lány, és végül csak annyit bírt kinyögni:

 - Ó, én nem tudtam...

 - Nem tudtad, mert sosem kérdezted meg, mi történt, miért változtam meg! Azt se tudtad, hogy másik orvoshoz megyek, mert nem akartam hogy újra hitegessenek, és végül mégis ugyanazt kaptam! - Felelte Rose indulatosan. Érezte, hogy az anyja döbbenten bámulja kék szemét, majd sápadt arcán végigcsorduló forró könnycseppet.

Nem bírta tovább ezt a helyzetet, így anyját kikerülvén, felrohant a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, és hallotta, hogy kattan a zár. Kissé megnyugodott, mert tudta, az anyja most nem fogja zavarni, ahogy más sem. Szerencséjük, mert nem lett volna kedves velük, bárki legyen is az.

Fogalma sem volt arról, mi lesz ezután vele. Hogy hogy fog az anyja szemébe nézni azután, hogy az imént így beszélt vele. Azt se tudta, mi változott meg, mi törött el benne. Az embert általában a fizikai dolgok érdekelték - hisz ez van az ösztöneikben -, vagyis az, hogy jóllakottan, kipihenten, melegben legyen; illetve mostanság már jólétben, gazdagságban is - és csak ezek után foglalkoztak a tudással, és az eszmékkel.  Mintha ez már rá nem lenne igaz. Mintha ő valamiféle kívülálló lenne, hisz már nem esem éhséget, sem szomjúságot, és a fáradtsága is inkább lelki eredetű volt, mert már szinte semmihez sem volt kedve. Bár még valamennyire reménykedett, szóval, nem volt még minden veszve...

Leült az ágya szélére, és utat engedett szomorúságának. Végre már a szemét sem szúrták az árulkodó, és felszabadító könnyek. Ahogy végigfolytak az arcán, mintha a lelkét mosnák ki, maguk után hagyva valami furcsa, üres, megtörhetetlenség-érzést.

Még nem könnyebbült meg teljesen, mikor érezte, hogy egy gyengéd kéz hátra tűri barna, hullámos haját. Összerezzent, és a szíve meglódult. Észre sem vette, hogy nincs negyedül. Ha tudta volna, hogy más is van a kissé zsúfolt szobában, biztosan nem sír úgy, mint egy óvodás, akinek elvették a kedvenc játékát...

Felnézett az előtte álló, magas alakra, a mosolygó Rev-re, és elkerekedett a szeme: nem értette, hol jött be, és miért mosolyog?

Chapter 4.

A tőle pár centire lévő tábortűz megnyugtató ropogása törte csak meg a csendet. A barátaival körülülték az apró lángokat, és elgondolkodva nézték különleges táncukat. Rose-nak eszébe jutott, az összejöveteleiknek mindig van egy menete, amit észrevétlenül követnek: eleinte viccelődnek, majd Rev és Brian hülyéskedik kicsit - rosszabb esetben feladatokat találnak ki mindenkinek - , kicsit beszélgetnek komoly dolgokról, vagy éppen hallgatnak, majd kezdetét veszi a zenélés, ahogy ilyenkor szokás: akusztikus gitárokkal, mindenféle elektromos dolgot nélkülözvén.

Rose felpillantott, megvárta, amíg a szeme hozzászokik a sötétebb környezethez, majd körbe nézett, és meglepődve látta, hogy Shadow és Matt is ugyanezt teszi.

 - Nem játszunk egy kicsit? - Kérdezte hirtelen az énekes, Matt. 

Ez nem jó ötlet, gondolta Rose, míg a többiek meglepett arcokkal néztek fel a tűztől, kivéve Briant.

Briant, aki mint mindig, most is másra gondolt:

 - Ó, persze, de én nem szeretnék veled játszani. Tudod, válogatós vagyok. Csak lányokkal játszom - vigyorodott el. Matt csak a fejét rázta: 

 - Nem úgy gondoltam. A hangszerekre gondoltam. Zenélhetnénk - egyértelműsítette, mivel tudta, hogy a szólógitárosnak szüksége van erre, különben még egyszer félreérti. 

 - Így kezdi minden pap - morogta Brian, mire felnevettek.

Pillanatok alatt, előszedték a három gitárt, és elhelyezkedtek, ahogy szoktak. Rose Rev és Shadow közé ült, vele szemben pedig Matt volt, Briannel és Zacky-vel az oldalán. Nem kerülte el Rose figyelmét, hogy Shadow és Zacky a kelleténél közelebb ül egymáshoz. Jót mosolygott ezen, de mosolya lehervadt, mikor eszébe jutott, hogy fog pengetni? Nem volt ideje, hogy kitalálja, hiszen már kezdtek is.Eszébe jutott , hogy a húrokat ujjal is pengetheti, így kipróbálta, és működött: a hangok és a belőlük létrejövő dallam pont úgy hangzott, mintha jó kézzel játszotta volna.

Már a sokadik dallamot játszották, mikor érezte, hogy visszatér a csuklójába és a kézfejébe az őrjítő fájdalom. Egyre  nehezebben irnyította az ujjait, végül pedig jónéhány hangot el is rontott. Majd azt vette észre, hogy nem is tudja megmozdítani az ujjait. Nem akart hinni az érzékeinek, amik azt üvöltötték, hagyja ezt abba, nem éri meg.

Érezte, hogy mindenki őt bámulja, miközben megpróbálja mozgásra bírni az élettelennek tűnő ujjait. 

 - Mi a baj? - Kérdzte végül Matt.

Bár csak ne tette volna! - Kívánta Shadow, mikor látta, hogy barátnője arcán végiggördül egy könnycsepp. Szinte fel sem fogta, mi történik, mikor Rose a kezébe nyomta a gitárját, és zokogva elrohant.

 - Valami rosszat mondtam? - Kérdezte Matt.

Shadow nagy levegőt vett.

Chapter 3.

Egy hónappal a vizsgálat után, Rose visszament az onkológushoz, ahogy az kérte.

Amint meglátta a rendelő ajtaját, a gyomra elkezdett fájni. Csak most jött rá, mennyire fél megtudni a CT eredményét. Hogy mennyire nem akarja doktor véleményét.

 - Légyszi, megvársz itt kint? - Fordult Rev-hez. Az ő arcán a saját érzelmeit látta viszont: félelmet, kíváncsiságot, kelletlenséget, bizonytalanságot.

- Hát persze - bólintott a fiú, majd mikor látta, hogy a lány tétovázik, ahelyett hogy belépne, kicsit halkabban hozzátette: - Ne aggódj, akármi is  lesz, minden rendben lesz majd.

 - Úgy legyen - erőltetett mosolyt az arcára, majd belépett a rendelőbe.
Amint belépett a fertőtlenítőtől bűzlő helyiségbe, már alig tudott megállni a lábán, annyira remegett a térde.

A szokásos bevezető körök lefutása után, az orvos előszedte a felvételeket, majd feltette a sablonos "Van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem?" kérdést.

 - Tökmindegy, csak ne húzza már az idegeimet. - Felelte Rose a kelleténél mogorvábban.

 - Nem akarom húzni az idegeit, sajnálom, ha így érzi... - Kezdte az orvos, de mikor látta, hogy a betege a plafonra emeli a tekintetét, a lényegre tért: - A rossz hír az, hogy a korábbi csomók helyén újak lettek. A jó pedig, hogy nem áttétes, vagyis egy sebészeti úton való eltávolítás után el is felejtheti ezt. - magyarázta.
A lány mellkasában a félelem hideg érzése kezdett terjedni. Fogalma sem volt arról, az orvos mit láthat az arcán, de nem is érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy ez lehet a vég kezdete? Két évvel ezelőtt az mondták neki, hogy meggyógyult. És most kiderült, hogy mégsem. Ha ugyanazt akarta elérni, mehetett volna a korábbi orvoshoz is. Azt hitte, majd más segít neki, de tévedett...

 - Ja. Korábban is ezt mondták, aztán nem lett igazuk - felelte végül. Az orvos megrázta a fejét:

 - Le tudja küzdeni, higgye el. Megteszünk minden tűlünk telhetőt, ha úgy jónak érzi  fogadkozott. Rose-nak ez sem volt elég. Nem hitt már ebben az orvoslásnak nevezett szemfényvesztésben. Egy nagy hazugság az egész, és erre csak most jött rá.

 - Jó lesz az. Tökéletes . felelte, és a lehető legtöbb utálatot sűrítette ebbe a pár szóba. A férfi, minha észre sem vette volna, kinyomtatta a szokásos papírokat, a kezébe nyomta, majd a lány, majdnem futva, maga mögött hagyta a rendelőt.

Amint kiért az ajtón, megállt egy pillanatra. Hogy fogja ezt elmondani a barátainak? Tisztában volt vele, hogy betegre aggódnák magukat, ahogy korábban is tették És a szülei? Nekik már nem kell elmondania, és észre se fogják venni. Sosem kérdezik meg, mi a baja, észre sem veszik, hogy nincs jól. Ha pedig magától elkezdi mondani, hogy mivel van gondja, vagy meg sem hallgatják, észre sem veszik hogy ott van, vagy el akarják zavarni orvoshoz. Mindkettőt utálta. Mintha nem is érdekelné őket, mi van vele...

 - Na, mi volt? - Kérdezte Rev. Rose összerezzent, észre sem vette, hogy mellette áll. Lehajtotta a fejét.

Elgondolkodott, elmondja neki, amit az orvos mondott? Vagy azzal csak növelné az aggodalmát? Azt tudta, hogy feltétlenül megbízhat benne. Ehhez kétség sem fért. ahogy ahhoz sem, hogy nem tudnak egymás előtt titkolózni.

Érezte, hogy valaki a füle mögé tűri a haját. Ahogy oldalra pillantott, meglátta Rev kék szemeit, melyekben, most az egyszer, nem tudott olvasni.

 - Minden rendben? - Kérdezte halk hangon. Mintha csak ők ketten lettek volna ott, és nem figyelné őket vagy egy tucat ember.

 - Majd mesélek. Induljunk - Lódult meg az ajtó felé. A fiú nem értette a hirtelen váltást, de követte Rose-t.

A lány úgy döntött, egyedül Rev-nek mondja el, mit mondott neki az orvos, majd, mint korábban már annyiszor, most is titoktartásra kéri.

Mert, köztük sosem volt titok, és azt akarta, hogy ez örökre így maradjon. Csak rajta múlik, hogy ez így marad-e, vagy sem.

Nagy levegőt vett, és belevágott.

Chapter 2.

A rendelőintézet folyosóján sétálgatott. A barátja éppen vizsgálaton volt, ő pedig nem tudta, mihez kezdjen, mivel üsse el az idejét. Zavarta a félig meddig kiürült rendelőintézet, az erős fertőtlenítőszag, az a néhány ember aki megbámulta, és az is, hogy nem tudja, mikor lesz vége Rev vizsgálatainak.

Ahogy elhaladt a különféle rendelők ajtajai előtt, egyre lassabban sétált. Úgy tervezte, mire körbe ér, már mehetnek is, de ehhez még kellett egy kis idő.

 - Jó napot. Ide jött? - Zökkentette ki egy unott női hang. Csak most vette észre, hogy a csuklóját szorongatva áll egy háziorvos nyitott ajtaja előtt.

 - Nem, csak... - Kezdett volna magyarázkodni, de a doktornő nem hagyott neki elég időt arra hogy elmondja, amit akar.

 - Mi történt a csuklójával? Jöjjön, hadd nézzem meg! - Húzta be a rendelőjébe a lányt a karjánál fogva. Rose kedvtelenül ment utána.

Az orvos elkérte a nevét, a születési idejét és helyét, és elolvasta a monitoron megjelenő adatokat.
A lány pontosan tudta, milyen információkat lát, és azt is tudta, miféle következtetéseket von le azokból. Máris megbánta, hogy nem hagyta faképnél a doktornőt addig amíg megtehette.

 - Úgy látom, pár évvel ezelőtt már volt gondja a kezével - szólalt meg néhány percnyi hallgatás után.

 - Igen, kiszedtek néhány csomót, ennyi volt - vágta rá Rose kissé mérgesen. Mit számít, mi volt több, mint két évvel ezelőtt? Nem, hogy a mostani problémával foglalkozna. Ő is ugyanolyan csaló, mint az összes többi, gondolta csalódottan.

 - Tudom, azt is ide írták - feléje fordult, és elkezdte nyomogatni azalkarjátm, miközben a reakcióját figyelte. hogy a csuklója felé haladt, egyre érzékenyebb lett a keze, és a csuklójánál már nem bírta tovább, hangosan felszisszent.

 - Legyen szíves, minél előbb menjen el egy onkológushoz - ment vissza az asztalához, és egy kis papírdarabra felfirkált egy nevet, amit Rose kezébe nyomott: - Őt keresse majd, a környéken lévő legjobb szakember. Ha valaki, akkor ő biztosan tud segíteni magának - tette hozzá egy biztatónak szánt mosollyal. A lányt kirázta a hideg: ha egy orvos mosolyog, akkor már távolról sem valami fényes a helyzet.

Ahogy maga mögött hagyta a kis szobát, elgondolkodott, így vajon hogyan fog gitározni? És ha már nem tud megfogni néhány dolgot, hogy mondja majd el a barátainak? Mit fog kezdeni az aggodalmukkal? Le tudja majd valaha küzdeni ezt a valamit? És mi lesz akkor, ha nem?! Miért vele történik ez? Mi rosszat tett, hogy ezt kapja?! Hogyan fordíthatná vissza a dolgokat? Ezek után, lehet még valaha átlagos ember? Nem tudta, csak reménykedett, hogy végül minden a lehető legjobb lesz, vagy legalábbis annak tűnik majd.

Lassan sétált el az ajtók mellett, és az apró táblákon lévő neveket egytől egyig elolvasta.

Már majdnem felhagyott a kereséssel, mikor megtalálta, kit keresett. Reménykedni kezdett: végre valamit tehet ez ellen. Talán ez az ember tud neki segíteni...

 - Mit csinálsz? - Kérdezte egy ismerős hang. Rev volt az.

 - Semmit. Mi lett az eredmény? - Kérdezte aggódva.

 - Semmi sem változott az utolsó vizsgálat óta, vagyis semmi okod nincs arra, hogy betegre aggód magad - jegyezte meg egy gonosz vigyorral, majd tekintete a lány bal kezére siklott, amiben a papírdarabot szorongatta. - Mi az? Szerelmes levél? Kitől kaptad? - és kikapta Rose kezéből a fecnit, elolvasta a csúnya kézírást. - Mit akarsz te ettől? Ugye csak úgy találtad? - Kezdett azonnal aggódni.
A lány hirtelen azt se tudta, mit mondjon, így csak nézett maga elé.

Chapter 1.

Mire az énekes házához ért, már nem is volt olyan rossz a kedve. Főleg, mikor meglátta a barátait, akik a garázsajtó előtt várták. Amint meglátta komoly arcukat - ami rájuk egyáltalán nem volt jellemző - , sejtette, itt valami készülőben van. A srácok megint készülnek valami meglepetéssel a számára, ami nem valami megnyugttaó dolog volt, főleg a múltkori gitáros - mézes dolog után.

Letette a gitárját, meg az erősítőjét.

 - Szaisztok. Min töritek a fejeteket? - Kérdezte mindenféle kerítkezés nélkül. A négy fiú értetlenül nézett rá.
 - Üdvözöljük köreinkben, kisasszony - mondta Zacky tiszteletteljesen, mire Rose a szemét forgatta. Úgy tűnik, megint fogadtak valamiben. Más esetben nem beszélnének így.

 - Szeva, Rose! Gyere csak! Mi a pálya? - Jött közelebb Brian, arcán a szokásos, huncut mosollyal. A többiek tettetett megrökönyödéssel néztek rá. Elbukta a fogadást, ez bizos.

 - Na de uram! Hogy merészel így beszélni a hölggyel?! - Kérdezte Rev, majd megölelték egymást Rose-zal. Olyanok voltak, mint a testvérek, és a lánynak minden nap eszébe jutott, egy csoda, ha van valakinek ilyen testvére....

Perceknek tűnő órákkal később Shadows felvetette, játszaniuk kéne egy kicsit. Beálltak hát a helyükre, és kezdetét vette az örömzenélés.

Rose félve vette kezébe a pengetőt. Nem szerette, ha mások észre vették, hogy valami nincs rendben.

Alig játszottak pár percet, mikor a lány keze őrülten fájni kezdett. Pengetett tovább, de a hangok egyre rosszabbak lettek, a ritmusról nem is beszélve....

Végül a pengető kiesett a kezéből, ő pedig dühösen odébb lökte a lábával. Nemaz apró tárgyra volt mérges, hanemm agára, pontosabban a kezére.

 - Minden rendben? - Kérdezte Rev aggódva.

 - Nem - vágta rá, de aztán kijavította magát: - Vagyis igen. Csak egy kicsit sokat gitároztam - füllentette, é az arcára mosolyt varázsolt. Ebben profi volt: a legtöbb emberrel el tudta hitetni, hogy minden jó, még akkor is, ha nem így érezte. De erre szükség is volt. Bár a barátai nem így tennének, de a legtöbb ember ha látja rajta a gyengeséget, ott hagyja. Csak ezért játszotta meg időnként magát, mert csak így tudta maga mellett tartani az emberek nagy részét.

Azt is tudta, hogy Rev átlát az álcán. De ez most nem foglalkoztatta. Ebben apillanatban az volt számára a legfontosabb, hogy a barátaival van.

Ahogy az estéből éjjel lett, úgy a kellemes baráti találkozó is inkább nevetésbe, és nevettetésbe torkollott. Rev és Brian minden őrültséget kipróbáltak, ami csak az eszükbe jutott. Szerencsére, elég jó fantáziával rendelkeztek.

Végül, éjél körül, már mindannyian elfáradtak. Lassan összeszedték magukat, és hazafelé indultak.

Ahogy szokták, Rev hazáig kísérte Rose-t.

Amikor megálltak az ajtajuk előtt, a fiú felvetette:
 - Eljössz velem holnap az orvoshoz?

 - Hát persze. Ugye, nincs semmi baj? - aggodalmaskodott a lány.

 - Nincs. Csak a szokásos vizsgálat, hogy megtudjam, mi történik odabent.

 - Értem. Remélem, minden jó...

 - Az lesz, ha bemész, mielőtt anyud beavatkozik. Már az ablakban van - Jelentette Rev.  Gyorsan megölelték egymást, majd mindkettejük hazafelé vette az irányt.